Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka

A kígyó árnyéka - inceszt az irodalomban. Mit tud egy jóval korábbi kor asszonya az identitás fenyegetéséről, melyről máig hatóan érdemes érvényes tudást szereznünk?

Rakovszky Zsuzsa költőként indult, 2002-ben jelent meg első regénye, A kígyó árnyéka, mely olyan szervesen illeszkedett addigi költői életművéhez, mint maghoz a belőle fejlődő gyümölcs. Saját élményei, a korábbi írásaiban megfigyelhető "besötétedés" és a negatív minták feldolgozásának, megmutatásának igénye, az identitásfenyegetés témává emelése jellemzik könyveit.

Rakovszky Zsuzsa írásaiban a roncsolt lánykorok és csonkolt múltak az egyéni és társadalmi traumatizáció harapófogójában elevenednek meg. A kígyó árnyéka a családi pozíció szintjén a sokszoros identitásvesztéssel írható le. Gordon Agáta szerint az incesztuózus házasságba rejtett bűntudatos lány léttelensége nagyon könnyen rokonítható egy leszbikuséval: ennek megértéséhez nőtanulmányok sora vezetett.

A regényt az írónő második regényével, A hullócsillag évé-vel együtt tárgyalta az Irodalmi Centrifuga, egyúttal azokat a segédolvasmányokat is megvilágítva, melyek a két regény új értelmezési keretéhez segítséget nyújtottak. Ezekről bővebben A hullócsillag éve kapcsán olvashatnak.

Meghívó az estre
Rakovszky Zsuzsáról
A hullócsillag évéről
Mi történt az esten?

Rakovszky Zsuzsa: A hullócsillag éve

A hullócsillag éve – A regresszió fekete doboza. A regény tanulsága a válasz a kérdésre: mit éreznek irántunk a gyerekek?Nagyfelbontású, pontos, elfogulatlan tükör a felnőtt szerepekről, az engesztelhetetlen gyermek pozíciójából: a világ ilyen, és ti ilyenek vagytok.

A Hullócsillag éve, Rakovszky Zsuzsa második regénye a regresszió fekete doboza: megmutatja, miként működött és működik a sokszoros identitásvesztés családi és társadalmi szinten – mindehhez pedig analitikus megközelítést igényel.Sokat mond el az anya-gyerek duálunió közlekedőedény-voltáról.A regény tanulsága a válasz a kérdésre: mit éreznek irántunk a gyerekek?Nagyfelbontású, pontos, elfogulatlan tükör a felnőtt szerepekről, az engesztelhetetlen gyermek pozíciójából: a világ ilyen, és ti ilyenek vagytok.

A kígyó árnyéka és A hullócsillag éve egymásra vonatkoztatása során ráeszmélünk, mennyire hasonló az identitás-fenyegetés, a múlttalanság és jövőtlenség, a mintahiány, az egyes szituációk érzelmi dinamikája és a családi mérgeződés.
Az első regényben mindez a társadalom történetében a középkorral, a szereplők személyes történetében a serdüléssel indul. A második kötetben ugyanezek a tapasztalatok egy történelmileg közelibb korban, a személyes regiszterben pedig a 6 éves ÉN, a kora gyerekkori regresszió során szembesülünk velük.

Az új értelmezési keretekhez használt segédolvasmányok:

Virág Teréz: Társadalmi traumatizáció
„Magamtól kérdem...” - A holokauszt tanulságai más társadalmi csoportok közösségi és személyes trauma-feldolgozásában is segítenek!

Analitikus megközelítés: Bartók – Cantata Profana
„Azelőtt nem hittem, még magamon nem tapasztaltam, hogy valakinek művei tulajdonképpen életrajznál pontosabban jelölik meg életének nevezetes eseményeit, irányító szenvedélyeit. Persze csak igazi és igaz művészetről beszélünk” Bartók

Louise O. Vasvári: Az incesztus elhallgatott narratívája
Az apa-lány incesztus egy kulturális képzet a vágyról. Diszkurzív kifejtése lehetetlen, mégis paradox módon képes a narratíva strukturálására. Az incesztus narratívája része a patriarchális házasság cselének, amely szentesíti a nők elleni erőszakot, ugyanakkor néhány kérdést a társadalmi nyomáson és tudattalanul a tagadáson keresztül kulturálisan elgondolhatatlanná tesz. A patriarchátus privilégiuma, hogy elnémítsa az incesztus narratíváit, és megerősítse, hogy a vérfertőző vágyat nem a létezése teszi perverzzé, hanem az, ha a vérfertőző vágy kifejeződik, ekképp feltárul. Az irodalmi szövegek az uralkodó osztály monokróm monológját reprodukálják, mégis szükségszerűen visszhangoznak bennük az elnémított és jelentéktelenné tett hangok is.A szerelemért való szenvedést úgy tekintik, mint erkölcsi jót a nők számára, a férfierőszakot pedig úgy vizsgálják, mint amit nem a férfi cselekedete, hanem a nő valamilyen viselkedése vagy tulajdonsága vált ki. Középkori népnyelvi szövegek megszállottan beszélnek el vérfertőzéses történeteket. Anya-lánya, anya-fiú, apa-fiú… Az apa-lánya kapcsolatra Mary Shelley Mathilda című novellája az alaptörténet.

Szolzsenyicin: Gulág
„Ez a szigetvilág keresztül-kasul átszegdelte, át- meg áthatotta azt a másik országot, amely magába foglalta, beékelődött városaiba, ott tornyosult utcái fölött. Mégis akadtak, akiknek sejtelmük sem volt létezéséről, mások homályosan hallottak valamit róla, de csak azok tudtak mindent, aki megfordultak benne.” Szolzsenyicin a szovjet lágerekről festett képe nem csak a szovjet lágereket jellemzi. „A próza lágerba vonult”. Rakovszky Zsuzsa: a női láger, Kelet-európai kényszerintegrációnk történetének írója. Prózája női próza e lágerból. Regényeinek történelmi háttere a gyors, erőszakos társadalmi változások háttere.

Rakovszky Zsuzsáról
Meghívó az estre
A kígyó árnyékáról
Mi történt az esten?

Psyché - Weöres

Gordon Agáta írása Weöres Sándor Psyché-je kapcsán.
Palya Bea a Psyché-dalokkal 2006. október 26-án volt az Irodalmi Centrifuga vendége.

Weöres „tudományos felkészültségű művész és költői hajlandóságú tudós... Rendelkezik a magyar nyelvi géniusszal, gazdag irodalomtörténeti gyökérzetrendszer táplálja!” - írja Kovács Sándor Iván.
A Weöres-Blaskovich családból származik. Édesapja a Vörös hadsereg egykori huszártisztje!, a Horthy rezsim nyugdíjazta. A mezei szorgalmat gyakorolja Csöngén, mint Berzsenyi. A Berzsenyi rokonsággal távoli, sok szálú, nemzedékekre visszanyúló kapcsolatban vannak, ugyanígy a Kisfaludy, a Dukai Takách családdal. Anyai nagyapja pécsi táblabíró volt, Babits apjának kollégája.

Képzelt irodalomtörténetet készít: megírta egy nemlétező univerzum irodalomtörténetét, karikírozva a szabályszerű, tudományos irodalomtörténeteket - ennek kézirata elveszett. A benső végtelenbe is vezet és a múlt végtelenül sorakozó kulisszái közé.
Nagy lény- és léleklátó.

A Psyché – Weöres metamorfózisa, és ugyancsak egy képzelt, ám lehetséges irodalomtörténet!
A valóságos rendszert az elkészült antológia, a 3veréb költőnői alkotják: "Nem szabad azt hinni, hogy a 3 veréb 6 szemmel hárem-szerű, írónő-centrikus versantológia. Nemigen van több a poétriákból, mint ahányuknak éppen lenniük kell.”

Weöres – Psyché metamorfózisa

„Különös jelenség, hogy a magyar irodalomtörténészek nem szeretnek tudomást venni a költőnőkről.
Minden nyelv költészetének legbecsesebb része a sok használattól ismertté és ismételtté kopik, megdicsőül, pátosszal telik, az iskolai oktatástól a szavalatoktól, a rengeteg méltatástól, a legjava és az alkalmilag legünnepélyesebbje. Ezért megkíséreljük a magyar költészet tiszteletlenebb megközelítését. Ne legyen magasztos bálvány, inkább oldott, hajlékony, élvezetes. A MagyarMúzsa ne mint tekintélyes, terebélyes oktató-néni, hanem mint elbájoló és kétes erkölcsű táncosnő mutatkozzék.”

„A nehézkedési erő, a lustaság mindnyájunkat kényelmes horizontalizmusra késztet: beletörődni meglévő látóhatárunkba, talajszinten feldolgozni mindennapi élményeinket. Az igazi művészet: új meg új erőfeszítés, a szellem terében építkezés, vertikalizmus, függőleges vagy spirális mozgás.
Még síromban is azokkal tartok, akik nem tisztelik az irodalmi rigolyákat, bátran túllépnek a bearanyozott hülyén, olyan kezdemények és tetők felé, amilyenekről én nem is álmodhatok.”

Rálátása volt a nemesi kultúra marginalizálódott irodalmi szereplőire, mint Czóbel Minka, Vay Sarolta. Az ő családtörténetük múltjába és kapcsolatrendszerébe helyezi bele Psychét, a fiktív és eltagadott, „törvényenkívüli” identitású, kakukkfiókát.
Egyszerűen ismerte ezt a múltba tűnt nemesi, udvarházi életet, amelyben a nők egymással leveleztek a női dolgokról, szerelmekről, udvarlásról, poétákról és versekről, családi bajokról. A férfiak pedig a magas tudományokról, politikáról, nyelvről és irodalomról.
Bizonyára rengeteg családi, tágabb rokoni nősorsot ismer, a Psychének nemcsak irodalom- és kultúrtörténeti beágyazottsága van, hanem minden bizonnyal több valós nő sorsából merített.

A művelt, sokgenerációs magyar nemesi kultúra hagyományaiból jön egy olyan korban, ahol ezt a származást büntetik, és ezt a kultúrát, egyébként a parasztkultúrával együtt üldözik.

A női irodalmi előzmények keresése egy politikán kívüli, sok hozadékkal kecsegtető téma, amelyben a gyökereit is megtalálja!

Psyché: egy fattyú fattya

Sokszorosan marginalizált helyzetű megtűrt lény.
Lány, egy rangon aluli házasság gyümölcse, legalább második generációs törvényenkívüli. Ebben a helyzetben sokféle szabályrendszerhez kell alkalmazkodnia.

Társadalmi fesztávja óriási, grófkisasszonytól cigány rimáig minden szintet bejár már gyerekként. Törvényen kívüli anya lánya a Lónyay családban, majd egy másik kultúrába követi anyját, aki megszökött egy cigányprímással.
A cigány családok magyar nemesi származásról szóló legendáinak itt a valóságalapja: a cigányszármazás legendája a deklasszálódott nemesi ágban.

Hányódik a család és rokonság szálai között, hol megtűrik, hol kényeztetik, hol elzavarják.

Bécsi élete is ilyen hullámvasút. Szépsége áldás és átok, az udvari világ megbolondul tőle, emeli, ejti, használja. Könnyű préda: nem erkölcsei, hanem köztes társadalmi helyzete miatt. Egy szép cigány nő Sátoraljaújhelyről: a térség adója az Udvarnak.

Ebben a helyzetben nagy életismerethez lehet jutni, és nincs mód élethazugságra. A személyiséget az erkölcsi egyenesség tartja össze. Ő kimondja a saját vétkeit és kimondja az ellene elkövetetteket is. Abban a helyzetben van, amely magában is kimondhatatlan és szégyen, a kimondással már nem ronthat rajta sokat. Értékét nem ismerik fel sem irodalmilag, sem emberileg.

Történeti beágyazottsága: a nyírségi nemesi famíliák belterjes világa, a törvényen kívüli cigány kapcsolatokkal, és a családon belül elhallgatott szerelmi-szexuális szenvedélyekkel, és mindezek következményeivel. Mennyire hasonlít a Nyírség a Dunántúlra...!

Kultúrtörténeti beágyazottsága: Kazinczy, Berzsenyi, Kisfaludy, Ungvárnémeti Tóth László, Toldy Ferenc...
Hölderlin, Goethe, Beethoven.

Psyché: Weöres regénye

Kizárólag Weöres érdemének látjuk Psychét.
De hogy a magyar irodalom mélyéről meg akart születni ez a női jelenség, azt nem szoktuk feltételezni.
Én inkább azt érzem, hogy a nyitott, spirituális költő, Weöres meghallotta ezt a hangot könyvtári, levéltári, irodalomtörténeti, régi magyar irodalmi kutatásai közben, a töredékeket, levelezéseket, naplócskákat, családi emlékezéseket böngészve. Meghallotta és megértette, a történetet és a formát is, lejegyezte a hangját és összerakta a mozaikot. Azt hiszem, Károlyi Amyval együtt.

Én pedig egy óriási kreativitással és vitalitással bíró, nagy hatású, kétes megítélésű, büszke, erős és traumatizált nőt látok, aki elmondja, mi történt vele, milyen élmény érte, mi fájt, minek örült, hogyan szeretett és csábított, hogyan büntették és korlátozták. Hol versben mesél, hol prózában, néhol a verse próza, néhol a prózája líra. Magának összegez, vagy egy barátnőjének, pl. az Angliába férjhez adott Deníznek.

A XX. század legnagyobb magyar nőregénye.
Talán az Asszony a fronton követi majd, és Polcz Alaine.

Weöres Sándor Psyché-jéről Palya Bea Psyché-albuma kapcsán beszélgetett Bódis Kriszta és Gordon Agáta az Irodalmi Centrifugában 2006. október 26-án.

Meghívó az estre
Palya Beáról a Szalonban

Bódis Kriszta: Artista

A regény a Jelenkor Kiadó gondozásában jelent meg 2006-ban, az Irodalmi Centrifuga különkiadásában 2006. június 7-én szerepelt. A könyv ajánlóiból, recenzióiból, kritikáiból olvashatnak válogatást.

Könyvajáló a Jelenkor Kiadó oldalán:

A fikciós dokumentumfilmet imitáló regény főhőse egy tizenhárom éves intézetis lány, az artistaügyességű Pinkler. Otthonkeresése, kielégíthetetlen szeretetéhsége hajtja hol az anyjához, hol az apjához, hol intézetis barátaihoz.
Bódis a regényt alkotó interjúszövegekben – fikciót és a valóságot egymásba játszó – különböző nyelvi rétegeket hoz létre, melyeket kiegészít egy filmes látásmód, az élet kamerával érzékelhető tarkaságával enyhítve a kislányt körülvevő világ borzalmait.

Az Artista különböző interjúszövegek és egy ezektől eltérő elbeszélői szólam váltogatásával meséli el ugyanazt a történetet, vissza-visszatérve, más nézőpontokból. Az interjú műfajának használata dokumentarista tulajdonságokat kapcsol a regényhez. Ez a stílus, mint a nyolcvanas évek Budapesti Iskolájának filmjeiben, olyan nyelvet alakít ki, amelyben a fikció és a valóság óhatatlanul összekeveredik és látszólag spontán módon hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe, vagy válik eggyé szétbogozhatatlanul.

Könyvajánló a litera.hu-n:

A regény hőse, Bódis előző két kötetéhez és dokumentumfilmjeihez hasonlóan, a kiszolgáltatott ember. Szociografikus érzékenységgel morális kérdéseket feszeget. Olyan eseménnyel indul, melynek részleteit az olvasó csak a regény végén ismerheti meg teljes egészében.

A főszereplő súlyos, érthetetlen balesetet szenvedett, az ő életét próbálják rekonstruálni a megszólalók. A fő elbeszélői szólam kameraként követi Artista útját, így egymás mellé kerül a balesetet magyarázni kénytelen külső perspektíva – az interjúkban – és a balesetet megelőző időszak objektívebb, leíró nézőpontja. Ezek összefonásából alakul a regény.

Márton László kritikája az Élet és Irodalomban

Az utóbbi évek új magyar prózáját nézve, Grecsó Krisztián és Dragomán György után Bódis Krisztáról is elmondhatjuk: figyelemre méltó első regénye után olyan folytatást adott közre, mely a szerzőbe vetett bizalmat egyenlővé teszi a teljesítmény tárgyszerű értékelésével.

Thüringer Barbara kritikája az indexen

Vannak könyvek, amik fájnak és elszánt önkínzás kell hozzá, hogy végigolvassuk őket. Ilyen könyv az Artista is, ami egy intézetis kamaszlány kálváriáját írja le zseniális nyelvi megoldásokkal és dokumentumfilmes eszközökkel. Bódis Kriszta az egyik legkegyetlenebb kortárs magyar író, akit valaha olvastunk.

Rácz I. Péter kritikája a literán

Bódis Kriszta regénynyelvezete kapcsán szinte kötelező (illetve kihagyhatatlanul fontos) említeni a (dokumentum)filmes látásmód jelenlétét. A fülszöveg is kiemeli, de a már idézett könyvbemutatón is elhangzott, hogy a filmalkotások szemszögének hatásai az írott szövegben is visszaköszönnek, amit a „fényképezett nyelv”, illetve „kamerázott nyelv” terminusokkal írt le az est moderátora, Gordon Agáta. Ennek kapcsán csupán egy (ebben a kontextusban meglepő) nagy elődre utalnék, aki hasonló nagyvonalúsággal és intellektussal flangál (film- és egyéb) műfajok között, Woody Allennek hívják.

Radics Viktória kritikája a Magyar Narancsban

Sem publicisztika, sem szenzáció, sem esettanulmány, sem szociográfia, sem dokumentumirodalom, hanem originális művészi alkotás és realizmus realizmus nélkül.

Szűcs Dóra írása a Romapage-en

Pinkler és társai köztünk élnek; ugyanúgy a valós XXI. század részei, mint mi mindannyian. Bódis Kriszta regénye az ő világukat mutatja be, meglepő szociális érzékenységgel, kíméletlen őszinteséggel és – mivel a társadalomnak bizony lenne még mit tanulnia a toleranciáról és a felelősségvállalásról – nem titkolt nevelési célzattal.

Péntek Orsolya kritikája a Magyar Nemzet online kiadásában:

A sokk mellett pedig alig tűnik fel, hogy Bódis mellékesen nyelvi bravúrt hajtott végre a könyvben: a beszélők mindegyikét az általa használt nyelv definiálja: a könyvben hitelesen szólal meg az intézeti és alvilágbeli szleng vagy a romák szófordulatai, miközben az igazgató és a pszichológus a magas nyelvi minőség mögé bújva hárítja el saját felelősségét.
Bódis Kriszta nagyon hiányzott már a magyar irodalomból.

Cikk a MEDICAL TRIBUNE-ben

Írás a SULINET-en

EGYÉB MEGJELENÉSEK

Ismeretlen blogger bejegyzése:

Olvasok egy könyvet. - Nocsak. Artista a címe, s Bódis Kriszta írta. Még nem értem a végére, de már tudom, hogy a kedvenceim közé fog tartozni. Egyszerre megindító és felháborító, gyönyörű és mocskos, mókás és elkeserítő és sorolhatnám még tovább...

Facetten. Repräsentationen der Frau in der zeitgenössischen ungarischen Literatur

Felolvasás és beszélgetés az Artistából Faludy György és Závada Pál társaságában

Meghívó az estre a Folyóirat rovatban
Bódis Krisztáról a Szalonban

Lovas Ildikó: Kijárat az Adriára (részletek)

„Nem látszik különbség aközött, hogy csetnik vagy partizán kezében van-e a fegyver.
Különbség aközött van, akiében van, és akiében nincs.


Hát finnyás vagyok.
Hogy is van ez?
Melyik országban is vagyunk éppen?
A kommunisták nem tudnak bánni a nőkkel.
Vagy mi van?

Hiú állat az asszony, hiába... (3)

A hatalom jobban erotizál, mint bármelyik nő.

Haza a magasban, bugyik és receptek útvesztőjében.
Melyik haza?
Minden olyan bonyolult volt akkoriban. Egyik hazában sem volt megfelelő az anyanyelvem.
Kurvaszar érzés, mondhatom.
És közben még: Tito, aki már halott, de mégis ott függ a képe minden falon…

A francba, gondolja az ember, vagyis gondoltam én, hát mia picsáért nem lehetett normálisan.
Vagy hogy.
Basszátok meg az egészet. Mert néha durván fogalmazok.
Akik meghaltak, azok már nem élnek.
(tengerparti szégyen)

Igyekszem megérteni, P. miként is maradt itt, amikor már lógott a háború mint az eső lába, amikor futhatott volna. És nem néznék ki az ablakon, nem lennék bizonnyal.
Na baszd meg!
És a fiam lenne?
Hát nagyon utálom a történelmet.

Több forradalomra pedig nincs időm.
Van ilyen.

Azt a legnehezebb megérteni, hogy van olyan állapot, amelyben nem számít, van-e igazság egyáltalán. Felejteni és élni kell, hogy ne bolonduljon meg, akinek a fia elesett, akinek a szerelmét főbe lőtték, akit megerőszakoltak, akinek a kisgyereke belehalt a vérhasba.
Ilyesmi az élet.
Csak mondom, hogy el ne felejtsem magam is.


Gyönge szar az ember. S ez benne a legszilárdabb.
Nincsenek emlékeim, csak az összefüggő, kocsonyás félelem.

Ami már elviselhetetlen, az biztos máshol fog megtörténni.
De legalábbis másokkal.
Ez még elviselhető.
Ez még elviselhető.
Nem kérdezünk, mondta az őr,a házimunkás háta mögött. Ha elcsomagolt, de frissen,ꈈkikopog, meg vagyunk értve?
Mikor van ez mondva?

Jugoszláviai magyarnak lenni, magyarnak lenni a délvidéken, vajdasági magyarnak lenni – nem könnyű feladat.
Országot vissza nem veszek. Bele is szakadnék, annyi volt belőle.
De mihez van közöm igazából?
Az az egy kicsi, mindennapi életünk van. Arról tudható valami.
Úgy jártunk ezzel az utolsó országgal is, mint az összes többivel. Csak nevekben, emlékekben marad fönn.

A nemzeti érzést tanulni kell.

Vicinális irodalom. A bácskai tenger-ügy.
Szarok az Adriára.

Nincsenek érzéseim.
Bosznián át kellett leautóznunk ide, szembesülni fölégetett, szétlőtt emlékekkel, gyerekkorunk hazugságaival. Ami az egyetlen valóság volt.
Mesélhetünk erről.
Minden emlékünk, gyerekkorunk minden pillanata valaki másszámára hazugság.
Még saját magunk számára is az.
Mesélhetünk erről.

A túlélők mindig a hallgatás hagyománya mellett döntenek, mert így folytathatják – elfojtva és elhallgatva - azok, akik nem túlélői, nem részesei voltak, nem vállalhatják a beszédet.

Ott maradni a határon homokba fúrt fejjel, mint Csáth Géza.
Vagy az a boldogság, hogy nincsenek érzéseim...”

Lovas Ildikó a Kijárat az Adriára - James Bond Bácskában című regénye kapcsán volt az Irodalmi Centrifuga vendége 2006. május 11-én.

Lovas Ildikóról
Meghívó az estre

Judith Herman: Trauma és Gyógyulás (részletek)

Részletek Judith Lewis Herman: Trauma és gyógyulás – Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig (ford.: Kuszing Gábor, Kiadó: Háttér Kiadó – Kávé Kiadó – NANE Egyesület, 2003) című könyvéből, mely 2006. április 27-én volt az Irodalmi Centrifuga témája.

„A trauma lelki törés, egy erőszakos esemény, katasztrófa, baleset vagy kényszerítés hatására. A lelki törés az egyén és a közösség, a nyilvános és a magánszféra, a férfiak és nők közötti kötődések törését jelenti. A trauma olyan esemény, amely meghaladja az ember megszokott alkalmazkodási képességét, és összetöri.

A trauma pillanatában az ember tehetetlen az őt elsöprő erővel szemben. Ha természeti erő okozza, katasztrófáról beszélünk. Ha emberek okozzák egymásnak, erőszakról beszélünk vagy háborúról. A trauma megsemmisíti a gondoskodás megszokott sémáit, amelyek az irányítás, az összetartozás és az értelem érzését nyújtják.

A traumatikus események megkérdőjelezik a legalapvetőbb emberi kapcsolatokat. Megtörik a családi, a baráti, a szerelmi és a közösségi kötődéseket.
A világban való lét biztonságának érzését az első gondozónkkal kialakított kapcsolatban tanuljuk meg. Ez a bizalom az élettel együtt keletkezik és teljes életciklusa alatt táplálja és életben tartja az embert. Ez a bizalom, hívhatjuk reménynek és hitnek is, az emberi környezettel kialakított biztos kötődésekben jelenik meg. Ha ez a kötődés megrendül, a traumatizált ember elveszíti alapvető énérzetét.

A Trauma és gyógyulás az egyén és a közösség, a nyilvános és magánszféra, a férfiak és nők közötti kötődések helyreállításáról szól.
Az igazság kimondása a társadalmi rend helyreállításának és az áldozatok gyógyulásának egyaránt alapfeltétele!

Azonban túlságosan is gyakran győz az eltitkolás, a tagadás és az elfojtás az egyes ember és a közösség szintjén is.
Az erőszakra az emberek általában úgy reagálnak, hogy kitiltják a tudatukból. Szeretnék elfelejteni a traumatizáló eseményt az áldozatok és a tanúk is. Miközben ugyanannyira szeretnék kimondani amit átéltek, megosztani másokkal. Ez a trauma dialektikája, amely pszichés és testi tünetekben jelentkezik, ha kimondhatatlan marad!


A háborús és politikai terror férfi túlélői ugyanazokat a tüneteket mutatják, mint az otthoni, családi terror gyerek és női áldozatai.

Minden ember lelke összetörhető, a háborúkban gazdag múlt század harctéri neurózis kutatásai szerint mit sem számítanak a személyiségjegyek és a jellem. 2-3száz bevetés a háborús hősök lelkét is örökre megtöri.

A gyerekek és a nők gyakran hosszantartó, több éves, évtizedes terrorban élnek. A súlyos személyiségzavarokat főként a nők lelki betegségének tartott hisztéria gyűjtőnéven kezdte tanulmányozni a tudomány Freud idején. Azonban figyelmen kívül hagyta az áldozattá válás hatásait, a hosszantartó, titkolt terror személyiségrombolását.

Ijesztő volt a felismerés, hogy a gyerekek által elszenvedett szexuális és lelki kényszerítés járványméretű titkos jelenség a proletariátus családi köreiben ugyanúgy, mint a tiszteletre méltó polgári miliőben. Ezt a tényt sokkal könnyebb figyelmen kívül hagyni, mint bármit is kezdeni vele.

(A társadalmi egyenlőtlenségek baloldali interperetációi sem jutottak el a nemi alapú kizsákmányolás észrevételéig. Marxék megmaradtak az osztályharcelmélet nyilvánosan kimondható téziseinél. Miközben nyilvánvalóan ott volt a családok megannyi kis lágerében a terror, amellyel az erősebb családtag gyarmatosítja a gyengébbeket.)

A trauma tanulmányozása gyakran a kimondhatatlan birodalmába vezet: az ember sérülékenységével és gonoszságra való képességével szembesít.
Három szerep van: az elkövető, az áldozat, a tanú.
Az elkövető csak annyit kér a kívülállótól, hogy hunyjon szemet és ne tegye szóvá a rosszat, hanem felejtse el. Eszközei az eltitkolás, a hallgatás, tagadás vagy racionalizáció, az áldozat hibáztatása és szavahihetőségének kétségbe vonása.
Az áldozat cselekvést, elköteleződést és emlékezést követel, arra kéri a kívülállót, hogy ossza meg vele fájdalma terhét. Miközben gyakran kimondhatatlan számára az őt ért trauma, a fenyegető környezet vagy a szégyen miatt.

Küzdeni kell a bevett gyakorlat ellen, amely az áldozatot hiteltelenné teszi és láthatatlanságra kárhoztatja!
Küzdeni kell azért, hogy a tanúk és az áldozatok kimondhassák az igazságot és együttérzést kapjanak, kötődéseik törései meggyógyuljanak.

A művészek gyakran és természetesen felvállalják az áldozatok melletti tanúságtételt. Gyakorlott emlékezők, bátor nyelvhasználók, akik a kimondásban, a felmutatásban
és a közösségvállalásban hisznek. ...”

Judith Herman kötete az Irodalmi Centrifuga első félévétől jelentős szerepet játszik beszélgetéseinkben, de külön kiemelt jelentősége volt 2006. április 27-én a Trauma-centrifugában, amikor Erdős Virág, Szécsi Magda, Bánki Éva, Balogh Rodrigó és Ágens ültek az asztalunk körül, Kocsis Zita Saide pedig képeivel volt jelen.

Meghívó a Trauma-centrifugára
Ágensről
Erdős Virágról
Szécsi Magdáról
Bódis Krisztáról
Mi az a Bicsa és miért nem működik?

Bollobás Enikő: Az Amerikai Irodalom Története

"Az Amerikai Irodalom Története egy tanmese, és gyümölcsözően használhatjuk arra, hogy megnézzük a segítségével a mi saját kismagyar irodalmunk helyzetét. (...) A kultúra átmentése az óceánon túlra veszteségekkel is járt, de úgy tűnik, óriási nyereséggel is. Leolvadtak az új helyen és helyzetben felesleges cikornyák, és üres oldalak keletkeztek, amelyeket újra kellett írniuk.
Felszabadultak az őshaza irodalmi mintáinak tekintélye alól, és ki akarták elégíteni azokat a lelki-szellemi szükségleteket, amelyek az irodalom valamilyen formáját kitermelik a humán közösségekben." - Gordon Agáta a kötetről.

Nagy élményekkel gazdagított a kötet!

Jól érezhetően modellként tekinthetünk az amerikai irodalomra, amely kezdeteitől felvállalta az irodalmon kívüliség és az Európán kívüliség tényszerűségeit, amelyekre kénytelen volt fittyet hányni. Egyszerűen meg kellett szólaltatnia a saját tapasztalatait, akkor is, ha nők írták, akkor is, ha színesek, melegek, vagy bármilyen többes identitású multikulti hibridek.

Az Amerikai Irodalom Története egy tanmese, és gyümölcsözően használhatjuk arra, hogy megnézzük a segítségével a mi saját kismagyar irodalmunk helyzetét.

A későnjövők előnyeit szerezte meg az amerikai irodalom. A kultúra átmentése az óceánon túlra veszteségekkel is járt, de úgy tűnik, óriási nyereséggel is. Leolvadtak az új helyen és helyzetben felesleges cikornyák, és üres oldalak keletkeztek, amelyeket újra kellett írniuk.
Felszabadultak az őshaza irodalmi mintáinak tekintélye alól, és ki akarták elégíteni azokat a lelki-szellemi szükségleteket, amelyek az irodalom valamilyen formáját kitermelik a humán közösségekben.
A gyorsan gyarapodó népesség és a tágasság hívta és várta a szövegeket, a kismagyar szemnek grandiózus méretek ennek az irodalomnak az apró hajtásait is jól vizsgálhatóvá teszik.

Az etnikai és kulturális sokszínűség oldani kezdte a személyes és történelmi identitások határait, a létező – de nem tudomásul vehető – jelenségek felmutatásával formálta a társadalmi tudatot elfogadóvá.
Ez a sikeres alkalmazkodás rengeteg személyes szenvedés és küzdelem során látszott megvalósulni, és hamarosan elérte azt a kritikus tömeget, amely már követendő példává teszi a nyitott és elfogadó szemléletet.

Meséljük el!

Kezdetek: ősiség, nyelvemlékek, töredékek… = restaurált virtualitás.
A könnyen lebomló tartalmak (egy humán lény lelki szűrlete, történet-töredéke vagy érzelmi manőverei) nehezen visszaidézhetőek ezekből a maradványokból.

Női reneszánsz, XIX.

A XIX. század első felében kibontakozik az amerikai irodalom női reneszánsza, megszólalnak a korai feminista elméletek, és nők által írott regények özönlik el a szavakra éhes piacot.
Jeles műve ennek az időszaknak a Tamás bátya kunyhója, amelyet magunk is ismerhetünk, sőt könnyen összetéveszthetünk emlékeinkben Rémusz bácsival.

A két Harriet: Beecher Stowe és Tubman

Mai szemmel picit szentimentális, picit naiv, ám jóra serkentő és szórakoztató ifjúsági regényként még mindig olvasott mű. Világhírű már a saját korában, Tolsztoj a művészet legmagasabb formáját látta benne. A jéghegy csúcsa, valamiért ez a regény túlélte a századokat, miközben sok női szerző, sok-sok művelt, feminista nézeteket kialakító, középosztálybeli nő írt elsősorban nőknek, és figyelmeztetett a gyarmatosítás és rabszolgatartás nehéz férfimunkája közepette a humán, keresztény és női eszményekre.
Idealista volt, mint a nők általában és azt gondolta, hogy a regénye hatására igenis önként adják fel a rabszolgatartók ezt a csúnya szokásukat.
A jólnevelt középosztályszerű társadalomra jellemző, hogy elismeri és megkönnyezi a művet, elismeri az igazát. És lehet, hogy polgárháború sem lett volna e női regény nélkül!

Durván száz évvel előzi meg a szórványos kismagyar nőmozgalom szárba szökkenését.


Emily Dickinson: azaz 44 kötet szalaggal 1830-1886

Ez a női nevet viselő rejtélyes jelenség az én kedvenc költőm. Szigorúan érthetetlen élete és versei a fényűzést jelentik számomra, és ez az összefoglaló róla ebben az irodalomtörténetben nem egyszerűen válasz volt a kérdéseimre, hanem olyasféle heuréka, mintha azt tudtam volna meg, hogy mégis: van isten!
Illetve egy picit pontosabban: azt, hogy istennő van és pontosan tudja, hogy mit miért csinál!

Ezt az istennőt némileg sajnálatra méltó vénkisasszonyként képzelhettem el idáig, aki magányában egzaltált versikéket ír két hímzés vagy rózsametszés között, és egzaltált levelekkel zaklatja kevés ismerősét, mit sem tudva a realitásokról.
Azonban nem ilyen volt.

Bírta kora tudását és műveltségét, hasonlóan nagyon sok amerikai nőhöz! Sokáig élénk társadalmi életet élt. Tudatosan választotta a magányt és az írást, mert felismerte óriási alkotóerejét.
Ez az alkotóerő a szabadsággal egyenlővé tette számára az otthonába zárt női létet, amelyben megvalósíthatta titokzatos intellektusának nagy utazásait.
Negatív formái, azonosításai és sajátos látásmódja tanítva is keveseknek nyílik meg.
Jó példa erre: „Olyan tenger vagy kontinens nincs, mint a fájdalom”.
Vagy: „Otthon – ez Isten definíciója”.

Tóthfalusi: 764
Az Előérzet – hosszú Árnyék – a Gyepen
Jelzi – minden nap lemegyen –

Üzenet a riadt füvön –
A Sötétség - majd erre jön –

G. A.: 764
Sejtelmek - az elnyúlt Árnyak - a Füvön
Jelöl a Nap mielőtt leköszön

Borzongnak az alélt füvek deresen
Sötétség - tapos át a gyepen

Vagy:
Sejtelmek. Árnyék. Füvek. Húnyó napok.
Fű. Félsz. Üzenet. Húzó sötét.


1955: kritikai kiadás. Ma az Emily Dickinson kánon legfontosabb darabjai: 199, 214, 258, 280, 303, 341, 441, 461, 505, 601, 712, 754, 1129, 1677, 1705, 1732, 1748.


G.A: Rendet raktam künn és benn
ereszig ér a tüzifa házam oldalán
füstölög egy halom lehullt levél szagával bekeseredik
mint aranyával az alkonyi világ.
Mikor lényeg szerint külön mered a volt s a van
s a hús rövid tragédiája homokként elsuhan
merít lassú forgással e kacér alkony alá
kibontva szirmát a mai nap.


Női modern! Elveszett nemzedék(ek): (identitásvesztő nemzedékek)

(a kismagyar elveszett nemzedékek a határokon kívül rekedtek: a szomszéd országok magyar kisebbségei, holokauszt-túlélők nemzedékei, az emigráns diaszpóra... /Kristóf Ágota, Ladik Katalin, Dedinszky Erika/)

Gertrude Stein 1874-1946
Három élet - Melanchta
Trauma irodalom és queer irodalom, ami inkább latens transzszexualitás tematizálva.

Hilda Doolittle 1886-1961
Djuna Barnes 1892-1982
Willa Cather 1873-1942

A hetvenes évek feminista irodalomkritikája és gynokritikája gyűjtötte, értelmezte és strukturálta a nőírókat.

Katherine Anne Porter
Mourning Dove
Anais Nin
Margaret Mitchell

Harlemi reneszánsz

Kiket is tudnánk hozzájuk hasonlítani a magyar irodalomtörténetek lábjegyzeteiből?

Női kísérlet hagyomány
Identitásöltészet

Női és afroamerikai posztmodernek
Új feminizmus
Feminista utópiák, és sci-irodalom

Multikulturalizmus és új identitások
Azonosságok színházai

Szécsi Magda könyveiről

Cigányságról gondolkodik. A saját cigányságáról, az identitásról, a népről. E témának nagyformátumú, szenvedélyes gondolkodója és művésze: megszülte a cigány mitológiát, történelmet és sorskönyvet. Új regényében, az Időtépő-ben pedig nem kevesebbet alkotott meg, mint a magyar mágikus realizmust.

Kis nép vagyunk a nagyon kevert népességű Közép-Kelet-európai zónában, akinek balcsillagzatú történelemkönyvét aligha lehet sírás nélkül végigolvasni. Ez a kis nép olvadt és olvasztott, szomszédai, társai és testvérei vannak: kis szórvány-népek, akikkel osztoznia kell.
A magyarok egy része cigány.
És fordítva?
Ha egy cigány nem mondhatja fura és meghasonlott érzések nélkül azt, hogy ő magyar és ez az ország a hazája, akkor nincs hazája.
E hazában együtt élünk egy szórványnéppel és nem tudjuk jó szívvel nekik adni a részüket.
A cigányság: nem akart gyerek, mostohatestvér, gyarmat. A mi Száhel övezetünk, saját külön fekete Afrikánk: ő a mi szexturizmusunk és olcsó munkaerőnk.
Ez baj. Közös tudatunk skízise.

Szécsi Magda műveiben a cigány sors, illetve az e sorsban manifesztálódó világkép három stációját jeleníti meg.

1, Mitológia: Pogány tűz - eredetmonda
Cigány mese, eredettörténet és elátkozottság-tan. A fékezhetetlenül szenvedélyes cigányok kihívják maguk ellen a sorsot és hazátlan bolyongást aratnak.

2, Történelem: Időtépő – a mágikus-realista cigány regény
A cigányok ellenséges környezetben, ellenséges történelemben találják magukat, ahonnan nincs hová menniük és ahol ők maguk nem számítanak. Mintha nem, vagy csak bajnak lennének.

3. Sorskönyv:
Identitásfenyegetés és társadalmi integráció. A Szia Frici
mégiscsak jövőkép. Egy szélesebb közeg fogadja be a cigányokat: ez a szegénység. A Sorskönyv, Szécsi Magda cigány-képének tapasztalata szerint a magyar szegénység előbb befogadja a cigányokat, mint a szűkkeblű magyarság.

Szécsi Magdáról
Meghívó az estre
"Na ezek a fontos dolgok, nem a baszás!" - Szécsi Magda: sms-ek

Szécsi Magda: sms-ek

„Na ezek a fontos dolgok nem a baszás!” – sms- és identitásváltások: Szécsi Magda levelei Gordon Agátához.

Megyek Agáta mert látni akarlak, meg beszélgetni veled, vagy hallgatni. A fene tudja milyen kedvünk lesz. A foto oké de remélem a lány tudja hogy én csúnya vagyok. Puszi-M

Szia Agáta most végeztem a könyveddel. Tudott újat adni. Átgondoltam úgy is, ahogy Kriszta beszélt róla. Hát igen. Úgy is +áll mind a két anyag. Kriszta fantasztikus, ezzel a máshogy látásával. Nagy öröm h ennyire mások vagyunk mi hárman. Én mindig kapok tőletek valami jót amin el tudok gondolkodni. A két írásod Agáta jól zavarba fogja hozni az olvasóidat. És annyi mindent fognak belemagyarázni, ahány félék ők maguk. Ez jó ám. A Nevelési most is +rendített. Végtelenül jól írsz! Azt hiszem, a novemberben írt élve eltemetéses szövegem egy részét a te nevelési kisregényed ihlette. Hangulatában mindenképpen. Majd ha elolvasod meglátod, mit adtál nekem. Bennem volt persze. De kihoztad. Na ezek a fontos dolgok nem a baszás!

Kár h tegnap nem tudtunk hárman beszélgetni, nagyon rám fértetek volna. Túl sok volt az ember a zaj és az a szőke kimondottan fájt. Tudom nem tehet róla. Nem tudja h nem szeretem ha +érintenek ha dicsérnek. Na mindegy.

Kriszta könyve állati! Elkell olvasnom még 1szerés okvetlenül beszélnem kell majd vele! Jó könyv. Vannak mondatok amiket nem értek. Tök öregnek érzem magam ettől. Egyszerűen nem értek meg szavakat nem tudom mit fednek. Soha nem hallott általam nem használt kifejezések vannak benne, viszont a humor a tragédia nagyon megtalált. Kriszta megint valami újat csinált és tökéletesen beletalált a nagy társadalmi kaki közepébe. Hát eszméletlenül jól vagyok magunktól!! Csókollak-M

Most jutott eszembe h te és Kriszta Pécsre utaztok, csókolom őt is, az ő telszáma nincs meg nekem. Pusz-M

Hogi vagi naccsád ott bőribe magának? Tán haraguszik mert szerelmetes és irodalmi barát lófaszocska 1kumiszos bötüre?! Aj na! Maga Agáta írjon mán egy adjistönt!-M

Agáta agárka májusi bikácska Ha abból indulsz ki h engem hogy érint az anyag akkor fel lehet így bontani lánykásra vagy fiúcskásra, amúgy ez hülyeség! Nincs neme az anyagodnak. Az olvasónak van választott neme míg téged olvas, és ez kurvára nem mindegy mert egy fasszopó buziverő is beforrósodhat az ezüstboxertől ezért van h nyugodtan azt mondhatom h nem csak teremtesz de változtatni is képes vagy. Nagyszerű az anyagod! Mind a kettő. A nevelési több nálad. Fel sem tudod mérni mit tettél. Mert tevésközben erre Amúgy is baszik az író még ha az agyával ír is. Vitatkozz nyugodtan! Én így gondolom, mert így éllek meg.
Amúgy te Pécsről utazó a teljesség nem azon múlik h az összpontosítás mennyi részletet hord egybe, hanem azon hogy milyen mélységig jut el. Te a lélek és a picsa legmélyéig jutottál. Húzd ki magad!
Amúgy meg csak tudd, sörivó, h ennél is több van benned. Már alig várom, hogy szétszakítsd magad nekem nekünk akik olvasunk. Na ezt gondolom. Az eredeti kérdésre már nem emlékszem de nem baj, válsz ez is ha egyszer belőled indult.

Hugom Krisztának szintén csók szép arcára és gratulálok a díjhoz neki. 3 adón hallottam ma h az Erdélyben levetített dokfilm vmi díjat nyert amit az Urániában adnak át. Valami ilyesmit zengett több rádió. A film címe vmi Krisz de bocsánat cigányul én nem beszélni fingocskányit sem viszont jó volt hallani mennyire dicsérték tündértársunk érzékeny látásmódját. Ez van, nem semmi és nagyon örültem neked nektek-

Tegnap nem hülyültem ám + csak eső előtt kb 6 órával mindig felfokozott vagyok ezt jól mutatták az smsek kurvára játékos kedvemben voltam. Legyetek jól-M

Szécsi Magdáról
Meghívó az estre
Szécsi Magda könyveiről

Joóry Judit: Vetkőztetik a menyasszonyt

Álruhás királylány rendszerváltás után.
Létalapját, ideológiáját, legitimitását veszített szülőpár gyermeke.
Családi ambíció a hozott értékek őrzése, visszaszerzése.
A traumatizált nő társadalmi identitásvesztése: többszörösen áldozat. Áldozat.

Sok sajátélmény sajátosan jellemző amnéziával: a kelet-európai kényszerintegráció évtizedeinek könnyű feledése, a megelőző korszak emlékeinek felerősödése. Ez a generációs ugrás visszafelé ma gyakori az emlékező szövegekben, a múlt rendszer vasfüggönye a történelmi önazonosságainkat is eltakarta. Most mondhatjuk el, hogy szüleink milyen hozott és szerzett családi ideákkal próbáltak egy szocializmus-túlélő nemzedéket kinevelni. Most mondhatjuk el a múlt rendszer alatt közös tudattalanunkba szorított családi titkainkat.

Votív tárgyak, offerek - A szöveg jellegzetességei és formai előzményei
Sárga tapéta – feminista alapmű: tapéta fedőminta, mögötte szenvedő bujkáló alak, aki sehogyan sem tud áttörni a MINTA rácsozatán.

Párnakönyv – japán udvarhölgy naplója, fedőmintázata nem lineáris, hanem organikus: a legyezőkről, a teaszertartásokról, stb: felsorolás és személyes asszociációk. Bármilyen szál mentén felgombolyítható az élet! Pszichológiai gondolkodás: minden szálon magunkról tudunk meg valamit.

Szolzsenyicin – Gulágja például egy gyűjtemény, felsorolás, monoton megemlékezés rengeteg emberi sorsra, amelynek az a szenvedés jutott. Az áldozatok története.

E dolgok kombinációja a szöveg: a minta kényszerítését tárgyi mintázatok leírásával teremti meg és a tárgyak vonzáskörébe jutó történet- és szereplőmorzsák asszociációin jut tovább, ismétlődik, elkanyarodik, visszatér, újraindul, a szabálytalan és a szabályos határán, mint az élet.

Díszítőművészet. Traumadekoráció. Átszexszualizált díszletek.

Félelem, kisebbségi életérzés, identitáshiányok, identitásfenyegetés.

Osztálytudata, társadalmi fesztávja: álruhás királylány rendszerváltás után.
Album, napló, cédulák, rajzok, fotók, családi portrék, útiképek, számlák, ruhák, bútorok, épületek: nem annyira olvasni, mint inkább nézelődni való.

Forgatókönyv: látok egy művészfilmet, Jancsó? nyolcvanas évek, lassú, unalmas, kevés szereplő, töredezett sztori, sok díszlet, regresszív cselekmény, tudattalan szálak.

Osztálytudat nélküli apa, vesztes, alkoholista, szexuálisan frusztrált, beteg feleséggel.
Osztálytudat nélküli anya: vesztes, tüdőbajos, hospitalizált, traumatizált.
Magányos kislány, transznemzedéki traumák, elhanyagoló szülők, fenyegető környezet.

Díszletek: art deco és barokk retró, drámai tárgyak előbukkanása a nyomorból és az áldozati nőlétből. Jegykendők, bonyolult bőrszíjakkal záródó lovaglónadrágok, aranydobozkák féltett kincse, bőrtáskák és szolvens férfiak.

Meghívó Joóry Judit és Bárdos Deák Ági estjére

Závada Pál: Milota

Duplafenék, avagy a Milota mint az apátlanság nagy könyve. Mitől büszke Veres Péter, megmarad-e a pálinka a nadrágszárban, piszkos-e Erka és jól látja-e a nő, amit lát? Gordon Agáta írása Závada Pál regényéről.


REGÉNYBEN ÉLNI
A Milotát azzal a várakozással vettem a kezembe, hogy akkor olvasok egy jót: lassan, zavartalanul bóklászom azokban a terekben, amelyeket kinyit előttem ez a komótos, nagy regény. Ahogy próbálgattam belesimulni az ismerős életekbe, már az első száz oldal idején baljós irritációk zavarták a műélvezetet. Miért kell nekem - értetlenkedtem olvasás közben -, a világ méhészettörténetéről kiselőadásokat adagolni, nem is túl szervesen bedolgozva a mesélő mesélendőjébe, aki e részekben alighanem éppen bebeszél: mikrofont próbál. Mit kezdjek a magnókazettákról hangzó beszéd élő voltának modoros érzékeltetésével, vagy azzal, amikor a beszélő szinte elfúló hangon meghatódik saját szavaitól és önmagától?
Nem járok sokkal jobban a női főhős feljegyzéseivel sem. Ő persze éppen az öreg kópé, Milota kazettáit hallgatja hasonlóan szenvedélyes megrendültséggel, és az elhangzottakra reagál számítógépbe írt naplójegyzeteivel, múltjával, jelenével. Helyesbít néhol, kiigazít, kérdéseket vet föl, amelyekre türelmetlenül várja a válaszokat a végtelenített szalagokról.


ZÁVADA PÁL VERES PÉTER NYOMDOKÁN
Számlálatlanul hozhatnék irodalmi példát arra, ahogy egy férfi mesél, elmondja, mit deríthetett föl az ő legsajátabb helyzetében a lét törvényszerűségeiből, fizikájából, mechanikájából, lélektanából és ökológiájából, milyen tudást szívhatott magába és mire jutott vele. Nem tudom, az egyszerűség kedvéért, és hogy jól értsük egymást, miért ne nevezhetném ezt a fajta irodalmat férfi-irodalomnak?
Mit sem számít itt a történeti idő: ha egy kupica, amelyben pálinka volt, eltörik, a szétfolyó pálinka pálinka marad a szőnyegben, a parkettában, az íróasztal papírhalmazában és az író nadrágszárának szövetében is.
Spirit marad, vagyis a spirituális férfi marad a művekben, a jó és tiszta, a nagy társadalmi tudású, széles látókörű és furfangos bajtárs.
A nők az irodalomból a spirituális férfit ismerhetik meg alakosan, intim kapcsolatban azonban nem ritkán csak esendő, romlékony és gyakori szükségletektől szenvedő fizikai testéhez lesz közük.
Vitán felül létezik ugyanez a hasadás az irodalmi nőfigurák és a valódi nők esetében is, azonban – és itt nyernek a későnövők – a nőírók a férfiírókkal szembeni hátrányukat még csak most kezdik egyáltalán száma venni. És most veszik észre, hogy nincsenek is jelen a művek valóságában, már képtelenek azonosulni a számukra írott szerepekkel, miközben száz éve az is forradalmi volt, ha ugyanúgy gondolkodtak magukról, ahogyan írtak róluk.

Nos, szerintem Závada egy férfi-író – férfimesélésének eredménye a Milota. Hangütése, mondandója, a mondatainak lélegzése pedig rendkívül emlékeztet Veres Péter: Pályamunkások című regényének hangjára. Veres Péter és Závada művéből a magyar irodalom idős alföldi parasztemberének komótosan tudálékos, magabízó és az önirónia sallangjaitól mentes hangja egyformán szól, ráérősen múlatva az asszonyi prézsmitálástól meg nem zavart időt.


A TEREMTÉS SZÓSZÁTYÁR KORONÁI
Veres Péter valódi népi írónk, aki az ötvenes években a kultuszminiszterségig jutott. Van igazán jó és időtálló írása, meg afféle mintaparaszt habitusú átnevelő regénye is. A Pályamunkások nagyjából a kettő közé esik. Főhőse, hangja, történetmesélője ki más volna, mint Balogh János, nőknek és pelyhesebb bajszúaknak bácsi.

„Még fiatal házasok voltunk akkor, azon a télen nősültünk Kis Gábor komával együtt, és tavasz felé nagyon szorított a kapca. [Vegyük észre, kivel is nősült Balogh János: hát Kis Gábor komával! Nem meglepő, hogy az öreg Milotának is volt ilyen lelki társa az anyagbeszerzők között...] Amikor a lakodalom volt, azt ígérték mind a két háznál, édesapámék is, apósomék is, hogy ne féljetek fiam, majd éltek közöttünk újig, akkor meg majd kerestek magatoknak.”

Balog János kubikos, csapatának nagy öregje, sokat tapasztalt megbecsült munkása, a vacsora utáni fáradt tábortűz mesélője, aki estéről estére parányit kéreti magát. A tudásra szomjazó legények kérik és illendőn hallgatják a lassú történeteket, Balog János fiatalkori – és egy rendszerváltás előtti – élményeit a bonyolult, nagy hatékonyságú és hierarchikus intézményről, a vasútról.
(A vasút világtörténetéről kevesebbet tudunk meg tőle, mint Závadától a méhészetéről, de a mű áttanulmányozása után beosztott pályamunkásként még kékharisnyában is megállnánk helyünket.)

Závada Pál, aki szintén megjárta a szociológia tanösvényeit, bravúrosan folytatja ugyanott, ahol Veres Péter abbahagyta. Milota György is délalföldi parasztember, talán épp egy emberöltővel fiatalabb Balog Jánosnál. Kicsivel szenvedélyesebb mesélő, hallgatóságra sincs szüksége, amit magával diskurál, magnóra veszi. Persze közben a maga morbid módján messzebbre sandít, méghozzá önnön jó hangulatú, mélyen meghatott temetésére, amelyen már a formaságok után, fia János, felesége Mariska, jó barátai, ismerősei és persze az ő Erkája, (aki csak János fia mamlaszságának köszönhetően nem lett a menye) bólogatva, könnyes szemmel hallgatják a tragikus hirtelenséggel elhunyt, pótolhatatlan Milota Gyuri ezeregyéjszakányi „meghitt számadását”.


AZ APÁTLANSÁG NAGY KÖNYVE
Míg Milota György a bajusza alatt somolyogva szánombánomozott, (azaz kifejezi, hogy szörnyen érezte magát amíg csalta a feleségét, szemét gazembernek, de nem tudta megvonni magától az izgalmakat és a közösen megtermelt háztáji jövedelem jelentős részét (visszatérve egy pillanatra a női költségvetéshez: bizony könnyebb a máséból játszani a báró Csekonitsot) mégiscsak kikerekedett az elbeszéltekből néhány szenvedéstörténet, amelyek közül akkor az apátlanságról szólók tűntek a szemembe leginkább.
Noha Milota a Miloták (nemzetségük és élőhelyeik) történetének letéteményeseként elfogódottan mesél felmenőiről, szülei házasságánál kicsit szűkszavú lesz - szinte kedvetlen. Egy boldogtalan, különélésbe fordult házasság árnyéka vonul át a gyermek Milota életén, aki olyan házasság gyümölcse, amelyből az apa korán kivonult, elszivárgott, és nem adott fiának túl sok támogatást vagy lehetőségeket, az anya pedig magára maradt.
Milota öntudatlanul követi a családi mintázatot. Mariskáját, akinél jobb feleséget és fiának jobb anyát nem is kaphatott volna, a mézes hónapok elteltével magára hagyja, hadd élje a családi rabszolgák szokványos életét, maga pedig az asszony által működtetett háztáji gazdaság lefölözésével foglalatoskodott, majd társadalmi életet élt és anyagbeszerzői karrierjét építgette.
Soha, egyetlen gondolattal sem fordult el övéitől, sűrűn hangoztatta, hogy szerető férj és apa, míg a család mindennapjaiból már régen átevickélt a méhészetébe, a téeszébe és más asszonyokéba, ahol egy fiú- és egy leánygyermeknek is életet adott.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Képzeljük magunkat Mariska helyzetébe! A megcsalt, becsapott háztartási robotéba, aki örök hűséget esküdött, gyereket nevelt és teljes testi felelősséget vállalt a családja szükségleteiért. Minden nap, reggeltől reggelig. Aki valószínűleg a méhészkedés jelentős részét is végzi, otthonkában van meg kötényben, nem beszél sokat, de akkor keserű. Legkeserűbb magával Milotával. Szünet nélkül érezteti vele összes sérelmét és azt, hogy megvan a véleménye a jellemtelen, lusta, szószátyár, mitomán szoknyavadászról, akit közös gyerekükkel együtt neki kell eltartania és gondoznia. Ehhez képzeljünk el vidékiesebb alkoholfogyasztási szokásokat, és otthoniasságot, s máris magunk előtt látjuk szegény Mariska néni urát, a részeges Milota bácsit, aki fogdossa a betévedő nőket a kocsmában, azok pedig menekülnek előle, már egy kávéért se hajlandóak újra meg újra végigszagolni végtelenül lapos és összefüggéstelen történeteit legénykori hőstetteiről. Azt meg el sem tudják képzelni, hogy Mariska hogyan tudja ezt elviselni naponta, ráadásul az igénytelenebb, otthoni változatban. Milota üveges szemmel, rossz koordinációval, neheztelőn, egyszersmind arrogánsan, fokozott szagkoncentrációval, realitásvesztett szexuális ajánlatokkal, mindeközben negédesen, ám fokozott önérzettel bizony nem lehetett igazán jó társ egy életen keresztül.

És akkor még bele sem gondoltunk az apátlan lány helyzetébe, akit az író sajnos nem juttat el odáig, hogy hálát adjon inkább, amiért nem ismerte az apját.

Milota leánya, aki végestelen végig eredetét és azonosságát keresi, teljes apátlanságban nőtt fel. Anyja a lányanyaság hátrányait viselte, egyetlen szót sem árult el az alig ismert apáról, és egyetlen férfi sem fordult elő többé az életében.
Ismerek ilyen nőket; akiknek ennyire nem volt apjuk. Könnyen elveszítik az egyensúlyukat, ettől fogékonyabbak a függőségekre, szenvedélyekre: a „rossz házasságra”. Persze, az ilyen fiúk is, csak ők tevőlegesen a társadalmilag jobban tolerált férfioldalon élik ezt meg, nem kevesebb szenvedéssel: ők vadásszák a bizonytalan, függelem-kereső nőket, nekik kell az állandó támasz.
Milota ismeretlen fia az anya hűtlenségének kis bizonyítéka volt, ezért nagyanyja nevelte fel, ez a gyermek nem kereste émelyítő gyökereit, tudni sem akart róluk. Nyeglén smúzoló kis törtető lett, a vidéki amatőrszínjátszás intrikus Don Juanja.

De Jánoska sem járt sokkal jobban, akivel a legjobb asszony, Mariska ajándékozta meg a tékozló Milotát. Jánoska mufurc lett, anyjához húzott, nevét létező apjától kapta ugyan, de árnyékot is rá, mert az anyagbeszerzők bizony banánhéjon csúszkáltak akkoriban.
Talán egyetlen jelenet van a regényben, ahol érzékeljük Milotának, ennek a gyormorforgató sármőrnek a végtelen közönségességét: amikor fiával annak felvételijére vonatozva az utastársnőket szórakoztatja a kupéban. A fiú szégyelli az apját, aki folyton beégeti őt. Keress…!

A hatszáz, de hatezernek tűnő oldalon bizony alig látjuk ezzel a leleplező pillantással Milotát, pedig többnyire női szemmel látjuk, a lányáéval ráadásul. És Závada nem tételezi fel erről a nőről, hogy meglátja Milotának ezt a sötét, a falvédőmintáknál mákszemnyivel árnyaltabb képét is. Milota kétely nélkül képzeli magát „a jó Milota bácsi”-nak, és abban is hisz, hogy dacára rémtetteinek mások is ilyennek képzelik őt. Az ártalmatlan és mértékletes bácsika, akivé a magában beszélés idejére változott, férfikori botlásainak mindenkitől megértő tiszteletet és megbocsátást követel.
A nemzedéki traumákat Milota csak a falutörténeti pletykarovatban veszi észre - sajátjai nem szúrják a szemét.


ZÁVADA KEZET FOG MADÁCH-CSAL, MAJD A NŐI IRODALMAT GAZDAGÍTJA
Závada előző regényének férfihőse arról híresült el, hogy szívósan, kitartóan szenved a nőért, saját feleségéért, de mindhiába. Szexuálisan frusztrált, érzelmileg függő, egzisztenciálisan megrendült impotens és inkompetens alkoholista figura válik belőle, nem pedig boldog férj. A férfibánatok, kísértések és szenvedések okozója a nő, nem ritkán a férfi saját, szeretett és megbecsült, ám nem mindig méltó felesége, sűrűbben pedig az összes többi...
A Milotában a férfidrámának ez a Madáchra és a Jadviga főhősére, Ondriskora jellemző, ritkábbnak tűnő, passzív-agresszív dinamikája jórészt átíródik: érzéketlennek álcázott, vagy kellemesen szórakozó férfiak is főszerepelnek, a szenvedő hagyományt csak Jánoska folytatja egy ideig, azután ő is feladja több-kevesebb sikerrel.
A szenvedés oda kerül, ahová való: a női oldalra.

Eltűnődöm Závada névválasztásain. A Milota többször is megmagyarázódik a műben, hogy micsoda szlávul, mennyire kedves, mondogatva is milyen jóhangzású, (milota-palota-milij-milenka) büszkén viselhető név, szinte címnek való. A Roszkos magyarázatára ezzel szemben nem emlékszem, csak az Erkáéra, amely az Erzsébet helyett lett használatos. A Roszkos negatív asszociációkat keltő név, szegény kis Erkát úgy csúfolhatták, hogy roszkos-piszkos, koszos, rossz...

Meg is sajnálom Roszkos Erkát, aki a regény érzékeny férfiésszel fölért nőiségének koloncait hordozza, olyan sokoldalúan megnyomorított példánya nemünknek. Állandó neurotikus keresésben és várakozásban él, örökös szexuális zaklatásban vagy kiéhezettségben van, drogfüggő, alkoholista és promiszkuis, érzelmileg kiegyensúlyozatlan, menstruációs ciklusának kiszolgáltatott szerencsétlen, aki ráadásul még apakeresésének is áldozata.

Ismerjük Ödipusz komplex útjait és a sors könyörtelenségét, amely ebben a történetben Erkát választotta arra, hogy szembesüljön a vérfertőzés ártatlanságával. (A regénynek ezeket a gubancos szálait talán maga Závada tudná jól összefoglalni…!)
Mégis nehéz nem feltennünk a végső kérdést: Ha tudta volna a jómagvú Milota, hogy ő teszi anyává Roszkos Erka édesanyját, meg Kohut Mihályét, akkor is tette volna? És ha tudta volna, hogy apátlan lánya mindkét apátlan fiának szerelme és szeretője lesz, még akkor is? És ha tudhatták volna a gyerekek, hogy a vén kópé Milota az ő apjuk, akkor jobban szerethették volna egymást?
Ám a végső kérdés mégis az, amely azért pár nemzedék óta föltehető volna már a férfi-írók körében is: milyen sorsa van annak, akinek nem jut apa-kép, („akinek nem jut kapanyél”) legföljebb a falvédőről meg az irodalomból desztillálhat magának?

Erka erotomán fantáziája megszégyeníti a férfiakét, ezzel a szerző ismét irodalmunk egy izgalmas vonulatát követi, éspedig azt, amelyet többek között Weöres: Psyché és Esterházy: 17 Hattyúk című könyvei jeleznek.
Ezekben jeles íróink sikeresen duplafenekű kísérletet tettek fájdalmasan hiányzó női irodalmunk megteremtésére.
Hozzájuk zárkózott fel Závada, aki művével bebizonyítja, hogy ő is van olyan nő, mint az említettek. De lehet, hogy még olyanabb is!

Závada Pálról
Meghívó az estre
A Jadviga párnájáról
A Fényképész utókoráról

Závada Pál: A fényképész utókora

Mitől szembenézés és újrakonstruálás Závada regényeinek harmadik darabja, s miért nevezhető a szerző a férfi-nő skízis írójának?


Závada regényeiben, csakúgy, mint körülöttünk és az életünkben, a gyarmatosított vidék tölti fel a meghasonlott városiasságot és hihetetlenül fontos ez a folyamatosság, e nélkül bizony a nem öröktől városi ember múltja elvész, felmenőinek élettanulsága és tapasztalata terméketlenül hull a múltak kútjába.

A férfiszenvedés (majdnem azt mondtam, hogy nyomor) nagy leleplezője! Hőseinek kevesebb öröm jut az életben, mint a Sorstalanságban Köves Gyurinak! A függő típusú, passzív-agresszív férfi hiteles természetrajza tárul fel mindhárom regényben.

A 3 szenvedélyregény fejlődéstörténete (avagy az író pszichés manőverei):
Jadviga: az önpusztító szenvedély megélése, bűnbakkeresés
Milota: meghasonlottság és mellébeszélő mentegetőzés
Fényképész: szembenézés és újrakonstruálás


Závada az igazságot keresi. E keresés impozáns (szenvedélyes és nagyszabású), sok mindent kimond és észrevesz, miközben például Milota grafomániába vagy mítomániába merülve nem a tudást, hanem a szavakat gyarapítja.
A keresése tiszteletreméltó, mert legalább keres: nem pedig egyszerűen feltételezi, hogy igaza van, mint férfinak.
Pontosan azt a jelentékeny kiterjedésű vakfoltot írja tele, amely a hivatalos férfikép és a tapasztalati férfikép között terjengő senkiföldje. A „hivatalos férfikép” alatt zömmel a férfiak önreprezentációját értem, például az irodalomból megismerhető férfit. A tapasztalati férfikép pedig kinek-kinek az otthoni, a családban megismerhető, gyerekként elfogadott férfi.
A kettő között gyakran jelentős különbség van, a háziasított férfiben, családtagban gyakran szinte felismerhetetlen az „eszmei” férfi vagy a társadalmi funkciókat betöltő férfi.

A nők zömmel férfi-interpretációt kapnak a férfiakról! Hivatalosan és nyomás-agymosás jellegűen.
De ha a családjukra gondolnak, mit éreznek? Rendben vannak a férfiak? Számukra, a nők számára is rendben...?!

Závada: A férfi-nő skízis írója.
Férfi-nő skízis alatt azt a tökéletes elkülönültséget értem, amelyben a hagyományos világkép szerint rendezkedett be egymás mellett a két nem, de úgy, hogy tökéletesen külön teret és időt foglalnak el, teljesen más etikát, szokásokat és kötelezettségeket vállalva.

A Závada regényeiben úgy tűnik, hogy a rendes nő katona: a kötelességteljesítés és a férfihazugságok áldozata. A férfi pedig hazárdőr, aki játszmáiban összekeveri az üzletet, a politikát és szexualitást, kockára teszi magát és a családja egzisztenciáját is. A nők nem játszhatnak ilyen merészen (Závadánál, máshol is ritkán, nem is megy nekik ez túl jól) viszont átlátják és megvetik a felelőtlen és hazug férfimanővereket. Mit tehet a leleplezett – beégett férfi? Üldögélhet a méhesben vagy a tanyán, ihat, mint a kefekötő és/vagy megpróbálhatja megérteni, mi is történt vele.

NŐI megvetés által megnyomorított férfiak Závada regényeiben: Ondris, akit a felesége vesz semmibe, (és alighanem édesanyja is, aki az apját is a Jadvigában) és Milota, akit a felesége és a fia; valamint Milota fia, akit a szeretője és a felesége is. Ez a Závada regények transznemzedéki traumája. Závada A FÉRFIAK DISZKOMFORT-ÉRZÉSÉről, a megvetés férfias hárításáról, a nők férfivilágból kizárásáról beszél, a megvetés (túl)kompenzálásáról és a férfiaknak a nők világából való kizáratottságáról beszél.

Závada Pálról
Meghívó az estre
A Jadviga párnájáról
A Milotáról

Závada Pál: Jadviga párnája

Závada hőse kezet fog Madách-csal és a férfidráma passzív-agresszív feltérképezésével a női irodalmat gazdagítja. A férfiszenvedés nagy leleplezőjéről.

Závada regényeiben, csakúgy, mint körülöttünk és az életünkben, a gyarmatosított vidék tölti fel a meghasonlott városiasságot és hihetetlenül fontos ez a folyamatosság, e nélkül bizony a nem öröktől városi ember múltja elvész, felmenőinek élettanulsága és tapasztalata terméketlenül hull a múltak kútjába.

A férfiszenvedés (majdnem azt mondtam, hogy nyomor) nagy leleplezője! Hőseinek kevesebb öröm jut az életben, mint a Sorstalanságban Köves Gyurinak! A függő típusú, passzív-agresszív férfi hiteles természetrajza tárul fel mindhárom regényben.

A 3 szenvedélyregény fejlődéstörténete (avagy az író pszichés manőverei):

Jadviga párnája: az önpusztító szenvedély megélése, bűnbakkeresés
Milota: meghasonlottság és mellébeszélő mentegetőzés
A fényképész utókora: szembenézés és újrakonstruálás

Závada Jadviga párnája című első regényének férfihőse arról híresült el, hogy szívósan, kitartóan szenved a nőért, saját feleségéért, de mindhiába. Szexuálisan frusztrált, érzelmileg függő, egzisztenciálisan megrendült impotens és inkompetens alkoholista figura válik belőle, nem pedig boldog férj. A férfibánatok, kísértések és szenvedések okozója a nő, nem ritkán a férfi saját, szeretett és megbecsült, ám nem mindig méltó felesége, sűrűbben pedig az összes többi…
(Azt hiszem, ez Madách Tragédiájának és Akadémiai Székfoglalójának is sarkköve: a méltatlan Éva. Madáchék házasságának dinamikáját elképzelhetjük írásaiból, ha körbetekintünk ismerőseink körében, és a házaspárok között ráismerünk egy elég szokványosra, amelyben a férj súlyosan függő személyiség, ezt jól kifejezi anyakomplexusával, káros szenvedélyeivel, azonban a feleségét gyűlöli, mert tőle még szexuálisan is függ, továbbá a társadalmi kényszerek összes nyűgével, míg az asszony meg - Madách vagy a mindenkori férfi számára - ezektől szabadnak látszik).
Ezzel együtt maga Madách szokatlanul sokat szenvedett függőségétől és példátlan pszichés manőverezésbe fogott ellentmondásos érzései megértése érdekében. Művei pszichés manőverként mindenesetre érdekesebbek mint filozófiaként, történetfilozófiaként, vagy pláne irodalomként, igazán sajnálatos, hogy efféle minőségében okítják és vétetik komolyan fiatal elmékkel…! (Szeretném, ha éreznénk valami összecsengést Závada regényeinek érzelmi dinamikájával…)
Férfi-íróink között is vannak természetesen nőgyűlölők és latens nőgyűlölők, ám talán mégis kevesebben, mint az alkotóerőtől is némileg megfosztott ítészek körében. (Mellékesen jut eszembe egyik irodalmi netlapunk falusi kocsmák vizeldeszagát idéző fóruma, ahol végre névtelen szerző és interaktív olvasó egyaránt letolhatja az intellektus páncélgatyáját, versben vagy prózában világgá kürtölheti a tudatküszöbén épp csak felbukott szexuális fantáziáit, irigységét, legszebb (kár)örömeit, kategorikus minősítéseit és az utolsó cseppeket is vicsorogva ráfreccsentheti az olajlábra.)

A Milotában a férfidrámának ez a ritkábbnak tűnő, passzív-agresszív dinamikája jórészt átíródik: érzéketlennek álcázott, vagy kellemesen szórakozó férfiak is főszerepelnek, a szenvedő hagyományt csak Jánoska folytatja egy ideig, azután ő is feladja több-kevesebb sikerrel.
A szenvedés oda kerül, ahová való: a női oldalra.


Závada Pálról
Meghívó az estre
A Milotáról
A Fényképész utókoráról

Elfriede Jelinek: Divat

"Különben persze felhúzhatnám, amit mindenki felhúz, totál normál, akkor is bizonyos módon “láthatatlan” lennék, csak akkor meg az a veszély állna fönn, hogy rám néznek. Hogy a tekintet végigpásztázza a farmeromat és a pulcsim, rám szegeződik, hátha összeesek. Nem azért öltözöm fel, hogy az emberek jól megbámulhassanak, mert ismét, lám, valami szépet vásároltam, hanem csak azért veszek föl ruhát, hogy azt nézzék, ne engem."

A divat számomra támaszték, mellyel magam a Földön fixálhatom, máskülönben nem értek semmit? Kevés dologhoz értek annyira, mint a ruhákhoz. Magamról keveset tudok, igazán nem is érdeklődöm magam iránt, Divattal szembeni szenvedélyem azonban pótolni képes olykor: ezért fúrom hát magam formálisan a ruhákba, valami különös vággyal, melynek azonban sokkal több köze van a vágy ellentétéhez, az azonnali elhagyásához, kihagyásához valaminek. A ruhával foglalkozom, csak hogy ne magammal kelljen foglalkoznom, hiszen magamat rögtön elejteném, alighogy kezeimmel megragadhatnám. Roland Barthes írja, hogy miképp a test a ruhába bebújik anélkül, hogy ebből a kereszteződésből akár egy nyom is visszamaradna: csoda. Másfelől a ruha is megtorpan a test előtt, hogy áttekintéseket hagyjon a lábakra, karokra, mellekre, etc. Ám én éppen azt nem látom, amit látni szeretnék és semmit sem mutatok, amit mások talán látni szeretnének, na, a többség persze nem. Mindig nyakig zárt, egészen takaró dolgokat hordok, mert ezt a nyomot húzni és mögöttem csatlakozva azonnal újra összetörve látni és érezni (inkább érezni, mint látni!) szeretném, hasonlóan az úszóhoz, ki barázdát húz a vízen, mely mögötte, csak enyhén fölkavarva majd magát elsimítva, újra bezárul, mintha senki sem lenne benne. Igen. Mintha ott sem lett volna, az úszó, ez tetszik. Magam és a Semmi közé csúsztatom a ruhát, hogy itt maradhassak, anélkül hogy bárki is észrevenné, hogy itt voltam? A nyom lenne minden, ami persze abban áll, hogy rögtön el is kell tűnnie újra? Bolondulok a kiszemelt ruháért, mert mögötte a nyomomat, nem, nem elmosni, az egy aktív tevékenység lenne, hanem lehetőség szerint alaposan: elveszíteni szeretném, hogy mások se találják meg.

Talán. Különben persze felhúzhatnám, amit mindenki felhúz, totál normál, akkor is bizonyos módon “láthatatlan” lennék, csak akkor meg az a veszély állna fönn, hogy rám néznek. Hogy a tekintet végigpásztázza a farmeromat és a pulcsim, rám szegeződik, hátha összeesek. Nem azért öltözöm fel, hogy az emberek jól megbámulhassanak, mert ismét, lám, valami szépet vásároltam, hanem csak azért veszek föl ruhát, hogy azt nézzék, ne engem. Hiszen ez az öltözék nem csak egyszerűen itt van és kész, hanem megmutatja magát azáltal, hogy saját magára mutat, igen, ez, azt mondom, valami. Vagy azzal, hogy eltűnik, bizonyos testrészeket előléptetve, ez nekem inkább semmi. Ezenkívül alkatrészeim nem is olyan értékesek, hogy az ember kirakja. És máris, hogy belegondolok, alábecsültem magam, tehát a karjaim egész jók, a hát, a vállak is, de a maradékot inkább megtartanám magamnak. Alapjában véve mindent, valójában mindent meg akarok tartani magamnak, ezért függesztek ide elém valamit, egyfajta függönyt, ami mögött ez a minden elnémítható. Azért ne menjen falnak, ez a Minden Semmi. A ruhának tehát köze van számomra az önfelejtéshez, hiszen ha leveszem, semmi sem marad belőlem benne talán egy hajszálon vagy egy könnyű parfümillaton kívül, ha használtam. Néha foltok is, de azok is kijönnek hamar. A divat a maga ellentéte: Hogy egyszerűen semmi sincs itt, míg a lehető legtöbb itt van. Nélkülem! Az értelme, valaki nélkül mégiscsak valami lenni, talán csak valaki nélkül valós: valami lenni. És én az vagyok, ami éppen legszívesebben: maga nélküli. Így találtuk meg magunkat, miközben folyamatosan elveszítjük. Nem, nem veszítjük el, míg itt vagyunk, de csak azért, hogy magunk nélkül legyünk. A divat és én.
(Gubicskó Ágnes fordítása)

Forrás: Elfriede Jelinek: Mode - Elfriede Jelinek honlapján

Meghívó az estre

Molnár Ferenc: Pál utcai fiúk - Részletek a regényből

Kapitány, főhadnagy, hadnagy. Ez volt a hadsereg. Közlegény, fájdalom, nem volt csak egy. Az egész grundon a kapitányok és hadnagyok egyetlen közlegénynek parancsoltak, egyetlen közlegényt ítéltek holmi kihágásokért várfogságra.
Talán nem is kell mondani, hogy ez az egyetlen közlegény Nemecsek volt, a kis szőke Nemecsek.


II. fejezet
... „Kapitány, főhadnagy, hadnagy. Ez volt a hadsereg. Közlegény, fájdalom, nem volt csak egy. Az egész grundon a kapitányok és hadnagyok egyetlen közlegénynek parancsoltak, egyetlen közlegényt ítéltek holmi kihágásokért várfogságra.
Talán nem is kell mondani, hogy ez az egyetlen közlegény Nemecsek volt, a kis szőke Nemecsek. A kapitányok, főhadnagyok és hadnagyok csak amúgy kedélyesen szalutáltak egymásnak a grundon, még ha százszor is találkoztak egy délután. Úgy kutyafuttában emelték a kezüket a sapkájukhoz, és azt mondták egymásnak:
- Szervusz!
Csak szegény Nemecseknek kellett magát minduntalan haptákba vágnia, és némán, mereven szalutálni. És aki csak elsétált előtte, mind rákiáltott:
- Hogy állsz?
- Össze a sarkot!
- Ki a mellet be a hasat!
- Hapták!
És Nemecsek boldogan engedelmeskedett mindenkinek. Olyan fiúk is vannak, akiknek öröm az: szépen engedelmeskedni. De a legtöbb fiú mégis parancsolni szeret. Ilyenek az emberek. És ezért volt természetes dolog az, hogy a grundon mindenki tiszt volt, csak éppen Nemecsek volt a közlegény.”
...

... - Csak azért mondom – szólt egy kicsit csöndesebb hangon Geréb -, mert az nem valószínű, hogy Áts Feri megijedt volna Nemecsektől.
Erre mindnyájan nevettek. Igazán, ez nem volt valószínű. Nemecsek zavartan állt a csomó közepén, és a vállát vonogatta. Aztán Boka állott a középre:
- Hát itt tenni kell valamit, fiúk. Mára úgyis elnökválasztást hirdettünk. Elnököt fogunk választani, mégpedig teljhatalmú elnököt, akinek minden parancsát vakon kell teljesíteni. Meglehet, hogy a dologból háború lesz, és akkor szükség van valakire, aki a dolgokat előre elintézze, mint az igazi csatában. Közlegény, álljon elő! Hapták! Vágjon annyi darabka papirost, ahányan vagyunk, és mindenki reá fogja írni a papírra, hogy kit akar elnöknek.
...
Nemecsek azonban, legnagyobb meglepetésre, ahelyett, hogy szétosztotta volna a cédulákat, felhasználta az alkalmat, hogy a közfigyelem egy pillanatra feléje terelődött, és piszkos kis kezébe szorítva a cédulákat, előlépett. Haptákba vágta magát, és remegő hangon így szólt:
- Kérem, kapitány úr, az mégse járja, hogy én itt egyedül legyek közlegény… Már azóta, mióta a társaságot megalapítottuk, mindenki tiszt lett, csak én vagyok még mindig közlegény, és nekem mindenki parancsol … és mindent nekem kell csinálni … és …
Itt nagyon elérzékenyedett a szőke, és finom kis arcán kövér könnycseppek kezdtek végigfolyni.
Csele előkelően szólott:
- Ki kell zárni. Sír.
Egy hang megszólalt hátul:
- Bőg.
Mind nevettek. És ez végképp elkeserítette Nemecseket. Nagyon fájt szegénykének a szíve, s most aztán szabadjára eresztette a könnyeit. Zokogott, és sírás közben ezt mondta:
- Nézzétek meg ... a ... fekete könyvben is ... is ... én vagyok mindig beírva ... én ... én vagyok a kutya...
Boka nyugodtan szólt:
- Ha azonnal nem hagyod abba a bőgést, többé nem jöhetsz velünk. Pockokkal nem játszunk.
A „pocok” szó aztán megtette hatását. Nemecsek, szegény kis Nemecsek nagyon megijedt, és lassanként abbahagyta a sírást. A kapitány pedig a vállára tette a kezét:
- Ha jól viseled magad, és kitünteted magad, májusban még tiszt is lehet belőled. Most egyelőre megmaradsz közlegénynek.
A többiek ezt helyeselték, mert ha Nemecsek is tisztté lett volna a mai napon, igazán nem ért volna az egész semmit. Nem lett volna kinek parancsolni. Felharsant Geréb Éles hangja: - Közlegény, hegyezze meg ezt a ceruzát!”...

Meghívó az estre
Pál utcai fiúk újraolvasó